Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

2008.04.19

Mécs László: Tavaszi zsoltár

Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére 
s az óriások felujjongtak: végre!

Valaki rálépett a folyók jegére, 
s mikor százezer folyón megroppant a jég, 
a vizek felharsantak: végre!

Valaki elindította délről a darvakat, 
fecskéket, gólyákat, kakukkokat, 
hogy idejében érkezzenek az ünnepre.

Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba, 
s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égből, 
csivogva csörgedez, csurran a csuda-kék muzsika.

Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat. 
Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is, 
hogy évenkint egyszer ők is szépek legyenek.

Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések, 
legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök, 
és mindenek öltözzenek ünneplőbe.

Valaki kis vadakat járat az erdőkben, 
nyuszikat rejteget, őzeket riasztgat, 
rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat, 
farkast és futrinkát futtat, méheket rajoztat.

Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlő haját, 
mint én a két-napos libuk hátát, 
s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere 
csecsemője harmatos kacsóját az állomáson.

Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra: 
sziklákból, földből, állatokból 
hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki.
Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!

A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott: 
ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás: 
ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember! 
Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre: 
örök feketeség borulna a világra... 
Nem mondom: bőröd bizsereg neked is, 
cigánnyal húzatsz, örülsz a szeretődnek, 
arcizmaid mosolygósdit játszanak, 
- de agyvelőd tekervényeiben borzalmak tanyáznak: 
fekete kőszakadékokban fekete haramiák.

Pedig a többi csak játékszer: 
felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket, 
naprendszereket, üstökösöket: 
pontosan járnak és lejárnak egyszer... 
"És látá az Isten, hogy jó..."

Csak rólad mondotta a rettentő igéket: 
"Megbáná, hogy embert teremtett a földön..."

Mert te voltál az Isten dicsősége: 
- és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember! 
Te voltál az Isten gyönyörűsége: 
- és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te voltál az Isten atyai szelídsége: 
- és te vagy az Isten hetedízigleni haragja, 
hiába állította fel a villámhárítót Golgotán, Ember! 
Te voltál a teremtés koronája: 
- és te vagy a teremtés csődje, Ember!

Te vagy az Isten állandó nyugtalansága, 
te vagy az Isten boldogtalansága, 
tavaszodj végre akarata szerint, Ember, 
és légy az Isten boldog békessége. Amen.

 

Érzem,rövidesen véget ér a darab,
Félbemarad minden,végezetlenül,
Lehull majd a függöny hirtelen,némán,
Kihunynak a fények kérhetetlenül.

Akik ma nevettek,holnap elfelejtik.
Vígjáték volt?Dráma?Ki emlékszik már?
Volt benne nevetés és volt benne sírás,
Mindez már közömbös,az idő lejárt.

A páholyból lestek kíméletlen szemek,
Lekezelő,gúnyos,vad tekintetek,
Keserű sminkem mardossa a torkom:
Lábuk elé szórtam minden kincsemet.

Voltak akik megunták és elhagyták a termet,
Unalmasnak találták,vagy mást vártak talán.
Mások be sem jöttek.Nem tetszett a színlap,
Külsőre ítéltek,azt látták csupán.

Jeges pánik mart a szívembe sokszor,
Ha elfelejtettem a megírt szöveget,
Elaludt a súgó és nem jött a végszó,
Rögtönöznöm kellett szétszórt éveket.

Csak szeretni akartam és szeretve lenni.
Egy jó szerepre vágytam,de nem jutott nekem.
Falakba ütköző élet-monológok
Ezer szállal kötik béklyóba kezem.

Jó lett volna valami marandót alkotni,
Értéket hagyni majd magam után.
Nem lesz már alkalmam,tudom,befejezni,
Cipelem a terhem a csillagok nyomán.

Sötét a nézőtér,elmarad a vastaps,
Körbenézek tompán,érthetetlenül.
A NAGY RENDEZŐ reflektora ég csak
És ott állok előtte mezítelenül......

Rémán Jenő verse

 

TE MIT TENNÉL?

Ha lenne egyetlen fiad,

S szeretnéd őt nagyon,

Oda tudnád-e adni, mondd,

Egy hideg hajnalon?

Engednéd-e, hogy jászolágy

Várja bölcső helyett,

Hogy istállóban, állatok

Közt kapjon fekhelyet?

Hagynád-e, hogy ha gőgicsél,

Más lesse el szavát,

Más fogja párnás kiskezét,

Tükrözze mosolyát?

Tűrnéd-e, hogy a munka, a gond

Korán megtörje őt,

Hogy esztelennek csúfolják

Egy nagy tömeg előtt?

Végignéznéd-e kínjait

Az átkos durva fán?

Hallgatnál-e, ha felkiált:

„Mért hagytál el, Atyám?”

Az Isten érted tette ezt!

Jöjj, hajts térdet, fejet,

És alázattal, boldogan

Ismerd el, hogy szeret!

 

 

 

 

Túrmezei Erzsébet:Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ô, Isten Fia, Ô, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”

MAYA ANGELOU: KERESZTÉNY VAGYOK

Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Nem azt kiáltom: ‘Tiszták az erkölcseim’, hanem azt mondom halkan:
‘Egyszer elveszett voltam, most már meg vagyok mentve
és bűneim is megbocsátattak’.
Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Nem büszkeséggel beszélek, hanem bevallom: Botladozom,
és szükségem van Krisztus vezetésére.
Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Nem próbálkozom erős lenni, hanem tudom, hogy gyenge vagyok.
Szükségem van az Ő erejére, hogy kitartsak.
Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Nem sikerrel hencegem, hanem tudom: Megbuktam,
és csak Isten tisztíthat meg.
Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Nem azon igyekszem, hogy tökéletesebb legyek, a hiányosságaim túl feltűnőek,
de Isten hiszi, hogy érdemes vagyok.
Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Mégis érzem a fájdalom fullánkját…kijutott a szívfájdalmakból is,
ezért szólítom az Ő nevét.
Ha azt mondom: ‘Keresztény vagyok…’
Semmivel nem vagyok szentebb nálad, csak egy egyszerű bűnös,
aki Isten kegyelmében részesült.


 

 

 

Reményik Sándor:

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

LEHETETLEN
(Bódás János)

Te azt mondod, hogy lehetetlen
És leereszted a kezed,
Csüggedt-fásultan belenyugszol:
Ha nem lehet, hát nem lehet! 

Te azt mondod, hogy lehetetlen
S befagy az ajkad, a szíved,
Már alig mersz, s kihal belőled
Minden nagy, hősi lendület. 
 
S miattad dúlhat itt a gazság,
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe
Dühödt őrültként a világ. 

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;
Se szó, se vér, se könny, se jaj,
Se ész, se fegyver nem segít már,
Se ezer nábob, se arany... 

Legyen mi lesz... ha ég az erdő,
Ki oltja el, s mit ér a gát,
Ha a tenger kilép medréből,
S őrültként dobálja magát? 

Lehetetlen, - hát lehetetlen!
Méreggel, átokkal teli
A világ, - szenny, láz, kelevény már!
Lehetetlen megmenteni. 

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,
S tapló van melleden belül.
És nem tudod, hogy a hívőnek
A lehetetlen sikerül! 

Szavára forrás kél a pusztán,
A néma szól. a béna megy,
Manna hull, a hegyre hág a tenger,
Vagy a tengerbe lép a hegy! 

Szeretet lesz a gyűlöletből,
A büszke megalázkodik,
A kapzsi ingét odaadja
S a káromló imádkozik! 

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át,
Ha hiszel! - s mindez nem mese,
Példák beszélnek, nézd, körülvesz
A "bizonyságok fellege"! 

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd
Le csüggedt-fáradtan fejed,
Lehet béke, lehet bocsánat,
Új élet, jóság, szeretet... 

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,
Könyörgés, - semmi nem segít:
De megmentheti a világot
A legnagyobb erő: A HIT!
 
Fohász
 
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
                              /Antoine de Saint Exupery/

Reményik Sándor:Rakéta-hajó

 

Valaki ma értem imádkozott.
Nem, nem bírom másképp megérteni
Az édes enyhülést, mely elfogott.
Valaki értem jól imádkozott.

Imája roppant kezdő-sebességgel
Megragadott, és végtelenbe vitt,
Sötét sorsommal búgva befutotta
Az Isten-távol fény-mérföldjeit.

Mellette naprendszerek múltak el,
Mint vonat mellett éjjel házikók, -
Jézus kikötő-szíve várta már
Az értem kilőtt rakéta-hajót.

És szóltak ott fenn: Jól van, hát legyen.
Függesztessék fel ma este a fátum, -
Egy órára, míg a nap lemegyen,
Legyen neki szabadság, kegyelem.

S egy óráig, míg a nap lebukott,
Áldottam gyöngyházfényű ég alatt
Az ismeretlen rakéta-hajót,
Mely értem Isten trónjáig halad.

 

 

 

Add tovább  

  
Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!
Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!
Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!
Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!
Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!
(E. Isenhouer)
  
  

 

 

 

Lukácsi Vilma

           Hallottad?

- Mondd, a mese neked is ismerős?

... ballagott az erdőszélen az Ősz,

felleghajtó köpennyel a vállán,

csodaszíneket vitt a palettáján...

Gondosan kezelte az ecsetet,

úgy festegette a leveleket

elgondolkozva.

                           Lassan ment nagyon

a földre hullott zörgő avaron.

                    

                Ám a csintalan szellő-gyerekek

               éppen ott hánytak cigánykereket,

               s a vége mi lett:

A palettát kezéből kiverték,

a színeket jól összekeverték,

és úgy szórták szét az egész tájon,

hogy....

szebb lett minden,

mint volt nyáron!

 

Füle Lajos
        Akkor jön el

Ha fájni kezd majd, aki vagy,
és aki nem vagy, bár lehetnél,
majd ha bevallod végre, hogy
sohsem voltál igaz keresztény,
ha fájni fog, hogy annyian
vannak, kiket megejt a tévhit,
s ajkadról értük száll ima,
akkor jön el az ébredés itt.

Majd hogyha bűnné lesz a bűn,
s a Golgotához sírva érsz el
letenni ott mind keserűn,
nem alkudva testtel és vérrel,
majd ha hálát adsz JÉZUSÉRT,
s döntésed is végleg megérik,
mert megtisztított az a Vér,
akkor jön el az ébredés itt.

Majd hogyha jobban érdekel
kik ők, akik vetnek, aratnak,
s közéjük állsz és nem leszel
többé olyan fontos magadnak,
mert látod már a tájat itt,
amely aratásra fehérlik,
s munkára lelkesít a hit,
akkor jön el az ébredés itt. 

 

Szerb György:

         Jézus a legifjabb tanítványhoz
 
Bizony, egyszer majd fölserdülsz, fiam,
és állkapcsodon felpattan a zár,
és beszélned kell. De emberi szó
nem oszlik, mint a füst, vagy mint a köd,
hanem, mint érc, a térben megmarad,
nem keveredik el és nem vegyül,
s ha létrehoztad, súlyát hordozod,
mert tett a szó, melyért felelni kell.
 
S az időben is, mint a gondolat,
(mely számmal nem jelölhető elem)
akképp marad meg változatlanul,
ahogy kimondtad. Rá piszok, penész
s a ráfogás rozsdája települ,
de vendég bőre lehámozható,
s erénye, bűne tiéd egyedül.
Ezért hát egyszer s mindenkor, fiam,
döntsd el magadban, mely oldalra állsz,
s ha döntésedben szív találkozik
az értelemmel, s a jó közérzeted
nem rontja kétely, lelkifurdalás,
és gyomrodban az étvágy otthonos,
s jött-ment fájások nem gyötrik fejed:
maradj utas a választott úton,
s legyen beszéded annak útköve,
minek eső és bontott szél nem árt,
s a rengetegben méltóképp vezet.
 
Szavadért, fiam, megpróbáltatás
Köszönt reád és tieidre mind.
Éhezni fogod a pénzt, s nem jár neked.
Szomjazol hírt, s csak hirhedtté leszel.
S békére vágyol, pedig vívni kell.
Hallgatni próbálsz, de a hallgatás
emészt, és szádban rosszízű a csend:
hazugság-ostyát forgatsz nyelveden,
de marja szád és gyomrod mérgezi,
és foltokat hagy tiszta bőrödön.
 
Nincs hát menekvés. Pedig tart a kín,
gyötörnek olykor láthatatlanul,
de sokszor nyíltan, sokaság előtt,
csőcselék módjára kövezik szavad,
és mindenik kő homlokodon ér,
mert öntested a szó, mely megfogant
és elhagyott, mint magzat az anyát,
hogy éljen, folyton visszahatva rád.
Gyilkolnak tettel s hallgatással is,
(az elhallgatott szó majdnem halott,
de tetszhalál ez, megszakítható)
s az így-úgy méreg mind szívedre száll,
és sejtenként fogyasztja életed,
cseppenként szívja fenntartó erőd,
s lassan tükrödre vési koponyád.
 
S akkor gáncsot vet majd a gyávaság,
(unokabátyánk, botja félelem,)
s te elharapnád inkább nyelvedet,
minthogy beszélj, hisz önméreg a szó,
s az öngyilkost az Isten bünteti.
De akkor, fiam, ha fogvacogva is,
ha reszketve, ha verejtékben is,
szüld meg a szót, mely oly mélyen fogant,
ahol még nem járt kés, szem tudomány,
s mint diadalmas hatalmak keze:
a szózatunkhoz tölcsér lesz a szád,
s nem métereken s nem órákon át,
de téren és időn túl hallhatón
az embereknek mondasz valamit,
valamit, amit más nem mondhat el,
de amit neked kiáltani kell.
Ez törvényed, s a törvényre vigyázz.
Mert próbáidnak útján, ha megállsz,
Ha gyötrelmeid kelyhét eldobod,
ha elrémülsz a holnapod előtt
s kitérni próbálsz: elhagy az erő,
mely, mint igazság, védte életed,
mely házadnak, hol neved vétetett,
dicsőséget szánt elégtételül,
ha kitérni próbálsz, poklokig bukol,
s ítélet vár, mely nem szán, nem kímél,
mert megharaptad méhében anyád:
amire szült, te megtagadtad azt.

Fiam, szeretlek. Indulj és beszélj,

érezed: utadra áldás napja süt,

s az út végén én várlak, ne félj.

 

 

Dr. Papp Lajos szívsebész verse

 

           Az én Miatyánkom
 

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj:

MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

 

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram!

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

 
Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

 

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,

S mondd: Uram!

LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

 
Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,

S kérd: Uram!

ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

 
Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram! Segíts!

S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

 
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!

MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

 
Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,

MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!

URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

AMEN!

 
UTÓHANG: 

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,

Távozz Sátán - szűnj vihar!

BÉKE, s CSEND legyen!

 
Miért féltek kicsinyhitűek?

 
BÍZZATOK ! Hisz' én megígértem Nektek!

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek

Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,

S a végső időkig - VELETEK MARADOK!

 

 

 

Sík Sándor: Tedd a jót!

 

Tekintet nélkül arra, hogy

Másoknak tetszik

Vagy nem,

Tekintet nélkül arra, hogy

Látják-e vagy nem

Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e

Sikere vagy nem,

Tedd a jót!

Tégy minden jót, amit

Megtehetsz,

Ott, ahol vagy,

Úgy, ahogy teheted,

Akkorát, amekkorát tehetsz,

De mindig, szüntelen ez legyen

A programod!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.